2 - Eredet

Honnan jöttem? A jövőből. Hova tartok? Már én se nagyon tudom.
A nevem Sophia Maryse Lightwood-Bane. Boszorkánymester vagyok. Macskaszemem van, és lila hajam, amibe már pár őszes melírcsík is társult. Ez a betegségem miatt van. Egy eléggé ritka betegségem van, amely csak nagyon kevés boszorkánymestert támad meg. Fokozatos erőelvesztéssel jár, plusz a hajad látja kárát, ugyanis folyamatosan őszül. Mert az erőm is gyengül.
6 hónapos voltam, amikor a mondén anyám letett az apám lakásának ajtajában. Akkor már Raphael örökbe volt fogadva és az intézetben tengette napjait apuval, de mindketten hazajöttek, amikor új jövevény érkezett. Egyik szülőmet sem hátráltatta a betegségem, ugyanolyan szeretetben neveltek fel engem is, akár a bátyámat, majd később az öcsémet. Igen, egy árnyvadász és egy boszorkánymester örökbefogadott lánya vagyok, egy árnyvadász báttyal és egy boszorkánymester öccsel karöltve.
Jelenleg pedig a bátyámmal és az unokatestvéremmel bóklászom New York utcáin, amely csak részben hasonlít arra, amit ismerek, de eléggé megváltozott. Illetve amit én ismerek az változott meg ehhez képest. Lapozzunk.
-Mondom, hogy vennünk kellene egy térképet!-mondtam.
-Nem kell térkép! Árnyvadász vagyok.-mondta Raphael.
-Ó nem kell térkép, majd hallgatok az ösztöneimre.-utánoztam.-Mindjárt ránk fog esteledni. Szóval mivel te vagy az árnyvadász kettőnk közül, ezért ajánlom, hogy találj ki valamit nagyon gyorsan.
-Most hagyjátok ezt abba!-szólt ránk Jim, mielőtt a bátyám bármit is válaszolhatott volna.- Az a szerencsétek, hogy nekem az apám elmondta, hogy mi volt régen merre. Én tudom, hogy merre kell menni.-azzal elindult.
Utána mentünk. Jim tényleg tudta, hogy mi volt merre, mert egyenesen az Intézet előtt állt meg.
-Most akkor mi lesz?-egyikünk sem ment közelebb.
-Bemegyünk.-mondta Raph.
-Aha. És mit mondasz? "Szia apa! A fiad vagyok a jövőből." Ez megfelel?-kérdeztem.
-Akkor hazudunk.-vonta meg a vállát.
-Két árnyvadász meg egy boszorkánymester New Yorkban eléggé furcsa.-jegyezte meg Jim.
-Oké. Kitaláltam. Árnyvadász beszél az árnyvadásszal, boszorkánymester a boszorkánymesterrel.-vetettem fel.
-Felejtsd el, Sophie! Nem hagylak egyedül New Yorkban.-tiltakozott a bátyám.
-Nem lesz bajom. Én megkeresem apát, ti meg beszéltek a... a többiekkel. Sok sikert!-azzal elmentem.
 Miközben a városban igyekeztem eljutni apám lakásáig eléggé rám sötétedett. Ráadásul parázni is elkezdtem, hátha megtámad valami. Az utolsó háztömb volt már csak hátra, amikor furcsa zajokat hallottam. Megfordulva egy vérfarkast láttam az utca túloldalán. Felém közelített. Nyeltem egy nagyot, majd hátrálni kezdtem. Két választásom volt: az egyik, hogy használom az erőm és hamarabb távozom el az élők közül, a másik, hogy szaladok, de a vérfarkas utolér és a múltban halok meg. A józan eszemre hallgatva szaladni kezdtem, de mintha ágyúból lőttek volna ki. Csak hallottam, hogy a farkas utánam szalad és üvölt. De egyszer csak már csak azt hallottam, hogy én lihegek és futok. Egyedül. Na várjunk csak... Megtorpantam és visszafordultam. A farkas az út közepén hevert, de nem holtan, mert láttam, hogy mocorog. Mögötte a lámpafényben állt valaki. Hunyorognom kellett, de csak azt vettem ki, hogy egy férfi. Elindult felém. Én pedig újra hátrálni kezdtem.
-Nem bántalak!
Ahogy megszólalt rögtön földbe gyökerezett a lábam. A hangja a fülemben csengett, mintha mindig hallottam volna. Az apám volt.