-Minden rendben?
Nem ismert meg. Nem mertem válaszolni, csak bólintottam. Az utcai lámpa fénye megvilágította nem csak őt, hanem a hajamat is. Ahogy rám nézett fájdalmat és sajnálatot egyszerre véltem felfedezni a szemében.
-Gyere!-azzal átkarolt a vállamnál és elindultunk.
Egyenesen a lakásába vitt. Abba a lakásba, ahol a mai napig nagyon sok időt töltöttünk. Persze ez a lakás, kicsit se hasonlított a mostanira. Papa próbálta gyerekbarátibbá tenni az egészet. Körbenézve eléggé szép munkát végzett, abból amiből ki kellett indulnia. Ott álltam a nappali közepén, mint egy darab fa, miközben néztem, hogy az apám nemes egyszerűséggel és pár legyintéssel rendet varázsol. Mindig, amikor néztem, olyan akartam lenni, mint ő. Olyan erős, akaratos, segítőkész, mindentudó.
-Ne szégyenlősködj! Ülj le nyugodtan.-mutatott a kanapéra.-Érezd otthon magad.
Nem akartam mondani, hogy ebben a lakásban nőttem fel, mert tutira kiűzné belőlem az ördögöt. Vagy a démont. Óvatosan a kanapéhoz sétáltam, majd helyet foglaltam. Totálisan feszengtem. Papa leült velem szembe és csak nézett rám. Hosszú, hangtalan percek után szólalt meg legközelebb.
-Magnus vagyok. Magnus Bane. Benned kit tisztelhetek?-a hangja ugyanolyan volt, mint amit megszoktam. Megnyugtató.
-Sophie.-ennyit tudtam kinyögni, amitől biztosan teljesen idiótának néz.
-És a vezetékneved? Talán segíthetnék megtalálni azt, akihez tartozol.
-A vezetéknevemet inkább nem akarod hallani.
-Miért vagy ilyen titokzatos?-nézett a szemembe.
-Nézd, tudom, hogy kihez tartozom. Nem kell segítened a megtalálásában. Megtaláltam én magam. Viszont félek, hogy ha megmondanám ki vagyok, fejvesztve menekülnél ki a lakásból. Vagy engem küldenél ki.
-Ki vele. Aztán majd meglátjuk.-kezdett feszengeni.
Kihúztam a pulcsim alá rejtett nyakláncot. Ő adta nekem, amikor 6 éves lettem és már nem esett ki a nyakamból semmi. A bátyám előtte kapta meg az első szeráfpengéjét, 8 évesen, én pedig határtalanul dühös voltam, mert nekem nem lehetett olyanom. Gyerekkor. Papa ezután vette ki, a jelenleg nyakában lógó köves nyakláncot és adta nekem. Azóta is úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Mondta, hogy neki nagyon fontos, ezért azóta nekem is fontos. Amint meglátta elkerekedett szemekkel nézett s a saját nyakához kapott. Amikor tapasztalta, hogy az övé megvan leengedte az ölébe a kezét.
-A lányod vagyok.-ennyit bírtam kinyögni.
Ezután legalább 10 percig ültünk teljes csendben. Nem menekült ki fejvesztve, nem kezdett el ordibálni. Nem csinált semmit. Csak ült és hol rám, hol az ablakon kifelé, hol maga elé bámult.
-Hogy érted azt, hogy a lányom vagy?
-Nem vér szerinti, hanem örökbefogadott. A tied és Alecé.-direkt nem apát mondtam, hogy ne fusson ki.
-És mi a teljes neved? A Sophie pedig nem válasz.
-Sophia Maryse Lightwood-Bane.-sóhajtottam.
Újabb 5 perc néma csend.
-De mégis mit keresel itt?
-Épp ezért jöttem el hozzád. Megnyitottam egy portált véletlenül és a múltba kerültünk.-a hajába túrt.
-Egyrészt nem nyitogatunk portálokat véletlenül. Másrészt, hogy érted a többes számot?
-A bátyám, Raphael és az unokatesónk Jim.
-Az unokatestvéretek?
-Olyasmi.-vontam meg a vállam.-Jim Jace és Clary fia.-még mindig nem futott el.
-Van egy bátyád?
-Örökbefogadott bátyám. De igen, a bátyám.
-Oké, és ő...
-Árnyvadász.-talán most akar elfutni, de csak felállt és csak elkezdett sétálgatni.
-Oké. Ezt meg kell emésztenem. Van két örökbefogadott gyerekünk?-újra rám nézett.
-Nézd.-álltam fel.-Nem akarok még nagyobb galibát okozni, mint a mostani. Segíts, hogy valahogy visszajuthassunk és a mi időnkben elküldhetsz szobafogságra, vagy mit tudom én.
-Ennél nem tudsz nagyobb galibát okozni. Ez elég nagy galiba. Hol vannak a többiek?
-Az Intézetbe mentek.
-Töltenem kell egy Martinit.-azzal a kisasztalhoz indult, ahol az italait tartja és kotyvasztani kezdett valamit.-Kérsz?
-Nem, köszönöm.
Miután végzett visszajött és leült a kanapéra. A poharat letette az asztalra. Minél tovább néztem, észrevettem hogy egyre inkább fehéredik.
-Minden rendben?-ültem le mellé.
-Ne haragudj! Ez egy kicsit sok nekem.-nézett rám,majd rám zuhant.
Egy pillanatig azt hittem, hogy meghalt, de a szuszogásából arra következtettem, hogy elájult. Remek. Amint elkezdtem volna azon agyalni mit kezdjek vele csengetni kezdtek. Nem akartam kinyítani, de mi van akkor, ha megjöttek a többiek. Így hát leszedtem az apámat, majd a kanapéra fektettem és elmentem ajtót nyitni. Bár ne tettem volna. A túloldalon egy rohadt ismerős férfi állt, viszont teljesen vágások borították az arcát. A vámpírfoga kilátszott, szinte alig állt a lábán. 2 percen belül ő volt a második, aki rám dőlt.
-Magnus itt van?-kérdezte.
-Itt, de nincs használható állapotban. Gyere, majd én segítek.-mosolyogtam rá biztatóan.
Ezt az áldozatot muszáj volt meghoznom. Lefektettem a másik kanapéra és kezelésbe vettem az arcát. Egyrészt, ennyibe nem halok bele. Másrészt pedig nem várhattam arra,amíg apám felébred.
-Mi történt vele?-nézett a békésen szunyókáló apámra.
-Elájult. Azt hiszem. De nyugi, nem lesz baja.
-Mondtál neki valamit?-nézett rám.
-Igen, de majd megbeszéljük a dolgokat.
-Miért nem találkoztunk mi még?-fürkészte az arcom.
-Mert új vagyok. Nemrég érkeztem.-muszáj volt hazudnom.
-Raphael vagyok.-nyújtotta a kezét.
Abbahagytam az arca gyógyítását, amíg kezet fogtam vele.
-Sophie! Nagyon örvendek!-mosolyogtam. Ezután folytattam, amit elkezdtem.
-Köszönöm!-szólalt meg hirtelen.
-Mit? Hogy rendbeszedem az arcod?
-Hogy nem kérdezel semmit.
-Nem az én gondom. Nem hiszem, hogy tudnék vele mit kezdeni. Nem vagyok kiváncsi. Aki akar valamit, úgyis megosztja velem.
-Értékelem.
-Kész is vagy.-tettem le a kezem.
Raphael arca olyan volt, mint új korában és így sokkal jobban nézett ki. Mosolygott, majd felállt. Én hátráltam, hogy elférjen. Közelebb lépett hozzám és megfogta az arcomba lógó tincset.
-Ez eddig nem ősz volt.
-Hosszú történet.-vontam meg a vállam.
-Mennyire?
-A lényeg, hogy minél többet használom a mágiám, annál jobban őszül a hajam és meg fogok halni.
-Sajnálom, nem tudtam.-mentegetőzött.
-Nyugalom! Szívesen segítettem. Ennyibe nem halok bele. Ne aggódj.
-Mennem kell. Lassan felkel a nap.-nézett ki a városra.-Találkozunk még?
-Biztosan.-mosolyogtam.
Elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt.
-Vigyázz magadra, Sophie!-azzal kilépett az ajtón.
Én pedig ottmaradtam a lakásban, a nappali közepén kővé dermedve. Van ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése