5. - Újra itt

Másnap papa már felöltözve indult volna a dolgára.
-Hova mész?-kérdeztem.
-Dolgom van.
-Oké, akkor megyek veled.-álltam fel.
-Szó sem lehet róla!-hárított.-Te szépen itt maradsz.
-És mégis mikor jössz vissza?
-Még nem tudom.
-Mit csináljak itt?
-Igyekezz a lakásban maradni és nem eltörni semmit.-kacsintott, majd elment.
Kössz, a semmit, apa! Nem tudtam magammal többet kezdeni, mint amit gondoltam. A fetrengést elég hamar meguntam, így elkezdtem apa cuccai között matatni. Mondjuk itt sem jártam sokkal jobban, mert nagyjából az összes dolgát ismertem, ami a kezeim elé került. Láttam már őket egy párszor, pláne, hogy ezek mellett nőttem fel. De sokkal másabb érzés volt.
Telefon csörgés szakított ki a nosztalgiázásból. Kisétáltam a nappaliba és felvettem a telefont.
-Haló!-szóltam bele.
-Sophie! Én vagyok.-apa volt.
-Szia!
-Magnus ott van?
-Nincs. Reggel elment.
-Azóta nem jött vissza? Nem is beszéltél vele?
-Nem. Nem is hívott.
-Mindjárt sötét. -kinéztem az ablakon.-Lécci hívj vissza, ha hazaérne!
-Oké, mindenképp.
-Helyes. Szia!
-Szia!
Letettem a telefont. Kinézve az ablakon már lassan be is sötétedett. Papa még mindig sehol. Viszont a környező házakban már kezdtek felkapcsolódni a villanyok, ahogy teljesen besötétedett a város. Kopogás zökkentett ki. Biztos papa érkezett meg. Kinyitottam az ajtót. Viszont nem az állt a túloldalán, akire számítottam. Raphael volt. De nem úgy nézett ki, mint tegnap.
-Jobbal nézel ki, mint tegnap.-mosolyogtam.
-Örülök, hogy így gondolod.-mosolygott ő is.-Jó munkát végeztél. Köszönöm!
-Semmiség! Magnus még nincs itt.
-Igazából hozzád jöttem.-toporgott.
-Hozzám?-lepődtem meg.
-Igen. Reméltem, hogy még nem mentél el.
Kérdő tekintetemet nézve nem mondott semmit, csak egy hatalmas vörös rózsacsokrot tartott elém.
-Köszönöm mégegyszer, Sophie! Megmentetted az életem!
-Raphael...én...Én nem fogadhatom el.
-Dehogynem! Komolyan! Ragaszkodom hozzá!
-Köszönöm szépen!-vettem el tőle a csokrot. Valószínűleg vörösödhettem, mint egy rák.
-Ne haragudj, hogy csak most tudtam hozni, de a nap egy eléggé kényes dolog a számomra.
-Semmi sem történt.-mosolyogtam, mint a vadalma.
-MI A FRÁSZ KARIKÁJA FOLYIK ITT?-papa hangja törte meg a meghitt pillanatot.-Mit csináltok ti itt?
-Semmit.-mondtam, mire papa közelebb jött, Raphael pedig egyre hátrébb ment.
-Sophie, befelé!-nézett rám.-Te pedig menj el!-nézett Raphaelre.
-Már itt sem vagyok, nyugalom!-hátrált Raphael, majd elment.
Bementem a lakásba, papa pedig szó szerint bevágta az ajtót maga mögött.
-Mi volt ez?
-Mi lett volna? Megköszönte, hogy segítettem neki tegnap. Ennyi.
-És el is vett volna feleségül, ha én nem jelenek meg.
-Ne beszélj már baromságokat!
-Akkor is úgy érzem.
-Mindegy. Ezt a csokrot én vízbe teszem, te pedig hívd fel apát, mert már keresett.
Azzal otthagytam, hogy keressek egy vázát. Találtam is egyet, és a szobámba lévő kisasztalra tettem a vázát a csokorral. Eléggé jól nézett ki. Azért eléggé sajnálom, hogy papa így reagált. Kopogtak az erkélyajtón. Elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.
-Reméltem, hogy jó ajtón kopogtatok.
-Nem ordították le a fejed az előbb?-kérdeztem.
-Szeretek kockáztatni.
-Rossz ajtón kopogtatsz.
-Ki vagy te, Sophie?
-Ez...bonyolult.-ráztam a fejem.
-Érted jövök holnap este.
-Mi?
-Szökj ki a lakásból. A ház előtt megvárlak. Holnap éjfélkor.
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet...
-Bízz bennem! Holnap.
Eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. A hideg levegő fújta az arcom. Én pedig elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan jutok ki éjfélkor az utcára.