Papa nemsokára felébredt.
-Minden oké?-léptem oda hozzá.
-Elájultam?-kérdezte.
-Igen.-bólintottam.
-Lemaradtam valamiről?
-Raphael itt járt.
-Raphael Santiago?-kérdezett vissza, miközben felült.
-Nem tudom hogy hívják.-vontam meg a vállam.-Téged keresett. Tiszta vágás volt az arca.
-Mit csináltál vele?
-Rendbe hoztam. Azt hittem, így kell.
-Rendbe hoztad?-állt fel hirtelen.-Mármint úgy?
-Bocsi, de muszáj volt. Nem lett semmi bajom, neki pedig segítségre volt szüksége.
-Oké, erre még később visszatérünk.
A beszélgetésünket és azt, hogy még jobban lecsesszen a telefonja csörgése szakította félbe. Félrevonult beszélgetni. Nagyjából 2 perc alatt végzett. Nem lehetett valami fontos hívás.
-Alexander keresett. Már úton vannak ide.
A franc esne bele! Azt hittem nem fontos a hívás. De esküszöm, hogy kisebb szívrohamom volt ettől. Egy tény, hogy a szüleim sosem rendezték le a telefonhívásaikat egymás között 2 perc alatt. Egyszer sem. Még akkor sem, amikor haragban voltak egymással. Minimum 5 percig beszélgettek akkor is. De egyszer sem 2 percig.
-Oké.-bólintottam.
-Ennyi?-kérdezte.
-Mit vársz, mit csináljak?
-Szedd össze a gondolataidat, hogy mit akartok nekünk elmondani.
Bölcs dolog. Nemhiába ő nevelt fel, félig. Még mindig a nappali közepén álltam, amikor a bátyám és Jim megérkezett az apánkkal, Jaceszel és Claryvel karöltve. Direkt mondom így őket. Amikor az apám ám nézett merő döbbenetet véltem felfedezni a szemében. Ahogy a papa nézett Raphaelre, az se nézett ki másképp. Izgalmas kis beszélgetés lesz.
-Martinit?-kérdezte papa.
-Igen.-mondták egyszerre.
Pompás. Leültem a kanapé szélére, viszont Jim betolt középre.
-Miért én ülök középen?-néztem rá.
-Mert én szeretek kivül ülni.-azzal lehuppant a bal oldalamra.
-Izzy nénit hol hagytátok?-suttogtam.
-Nem volt bent az Intézetben.-mondta a bátyám, majd ő is helyet foglalt a másik oldalamon.
Szendvicsnek éreztem magam a két fiú között. Miután a felnőttek megitták a Martinit és jól összesusmogtak leültek velünk szembe.
-Melyikőtök volt a hunyó?-kérdezte Jace.
-Hunyó?-nézett rá Clary.
-Tudod. Akinek az ötlete volt az egész, ami miatt itt kötöttetek ki.
-Az enyém.-mondta Raphael.-De belátom, hogy hiba volt.
-Nem tudom, hogy milyen szülő vagyok a ti időtökbe, de most elmondom, hogy a húgod életét kockáztattad.-mondta papa, aki még mindig egy poharat szorongatott.
-Ezt, hogy érted?-nézett rá apa.
Igen, mindhárman papának hívjuk Magnust és apának Alecet. Raphaellel találtuk ki még kicsiként, hogy tudjuk kitől kell kuncsorogni, ha olyan kedve van.
-Sophie hajában nem direkt vannak ősz hajszálak. A boszorkánymestereknél is van egy amolyan velünk született betegség, ami ellen nem nagyon lehet tenni semmit. A haja azért ilyen, mert használta az erejét. És minél többet használja, annál őszebb lesz.
-Akkor..?-nézett rá Clary.
-Igen.-bólintott papa.
-Az oké, hogy ti testvérek vagytok, de te hogy kerülsz a képbe?-mutatott Jimre Jace.
-Parabataiok vagyunk. Vagy együtt, vagy sehogy.-vont vállat Jim.
-Mindenesetre a démonidézés egy eléggé felelőtlen dolog. De nem jöttem rá, hogy nyitottál portált a múltba.-nézett rám papa.
-Mondom, hogy nem tudom. Véletlen volt.-mondtam.
-Mondtam már, hogy véletlenül nem nyitogatunk portálokat. Pláne nem a múltba.
-Vissza tudod küldeni őket?-nézett rá apa ismét.
Na nehogy már el akarjon küldeni minket!
-Alexander, sosem találkoztam még más időből érkező emberekkel. Pláne nem a saját gyerekeinkkel. Beletelik egy kis időbe, míg az időutazás szakértőjévé válok.
Hatalmas megkönnyebbülés volt hallani ezt, óriási nagy kő esett le a szívemről.
-Akkor mit kezdünk velük?-kérdezte Jace.
-Jimet és Raphaelt visszavisszük az Intézetbe.-mondta Clary.
-Szó sem lehet róla!-mondta egyszerre apa és Jace.
-Dehogynem! Be kell látnotok, hogy kevesen vagyunk. Ha nem is külditek ki őket terepre, bent hasznukat lehetne venni.
-És Sophie?-kérdezte apa.
-Sophie itt marad velem.-mondta papa.
-Veled?
-Persze. Boszorkánymesterrel nem sétálhatsz be az Intézetbe. Itt lesz velem és segít amiben tud.
-Akkor indulás.-állt fel Jace, majd a fiúk is és Clary.
-Menjetek csak. Majd csatlakozom.-mondta apa, majd rám nézett.-Beszélhetnénk négyszemközt?
Csak bólintani mertem. A négyfős csapat elindult ki a lakásból, mi pedig kimentük az erkélyre. Eléggé hideg volt a levegő és összerezzentem, amint megcsapott.
-Fázol? Hozzak egy kabátot?-kérdezte, mire megráztam a fejem. Becsukta az erkély ajtaját, hogy tényleg csak négyszemközt tudjunk beszélni.-Szóval a lányom vagy?
-Igen.
-Nézd eléggé furcsa nekem ez az egész.
-Tudom és ne haragudj, hogy csak így letámadtunk titeket ezzel.
-Nem tudom mit veszel ki belőle, de nem haragszom. Örülök, hogy találkoztunk. Komolyan.-mosolygott, amin én is elmosolyodtam.- Csak meg szerettem volna ígértetni veled valamit.
-Mit?
-Az, hogy te itt vagy, én meg az Intézetben még nem jelenti azt, hogy nem jövök ide. Nem szeretném, ha bajba keverednél.
-Oké.-bólintottam.
-Még valami. Izzy nem tudhat az egészről. Ha esetleg összefutnál vele, légyszíves ne említsd neki.
-Rendben.
-Okés. Na gyere ide, adj egy ölelést!
Kitárta a karját és pedig nem hittem el amit hallok. Szó nélkül a nyakába ugrottam. Apa olyan sokat van távol, hogy amikor hazaér és megölel egy külön pillanat csak kettőnknek. Elmondhatatlanul hiányzott, hogy megöleljem. Van az ölelésében valami, ami megnyugtat. Ami elfeledteti velem a világ összes gondját. Amikor biztonságban érzem magam. Félreértés ne essék, imádom a szüleimet. Oda meg vissza vagyok értük. És felettébb örülök, hogy nem küldött el egyikük sem, amiért hozzájuk fordultunk segítségért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése