9. - Tanácsbajok

 

Igyekeztem felfogni a helyzetet. A helyzetet, amely során alvilágiak fognak tanácskozni a nappaliban záros határidőn belül. Segítettem a papának előkészíteni a nappalit és nem pánikba esni. Szóval Raphael azért nem tud velem ma este találkozni, mert az apámmal lett volna találkozója.De ezt bezzeg nem mondta!
-Mennyi ideig tart egy ilyen gyűlés?-kérdeztem a papát.
-Ez változó. De mindig igyekszünk hamar végezni. Miért?
Mielőtt válaszoltam volna kopogtattak.
-Majd én nyitom.-vállalkoztam.
Az ajtóhoz sétáltam és vettem egy nagy levegőt. Az ajtó túloldalán nem Raphael állt, ami egy hatalmas nagy megkönnyebbülés.
-Meliorn vagyok, a tündérek követe.
Nem válaszoltam neki csak bólintottam és kitártam előtte az ajtót, hogy bejöhessen. A papa azonnal beszédbe elegyedett vele. Nem sokára ismét csengettek. Luke jött, a vérfarkasok képviselője. Az igazi tanácskozó helyszín a papa dolgozószobájában volt berendezve. 
-Azt hittem Santiago is ideér időben.-méltatlankodott Meliorn.
-Sophie, megkéretlek, hogy kint a nappaliban várd meg Raphaelt?-fordult felém a papa.
-Per...persze.-dadogtam.
-Rendben. Légyszíves hozd ide, amint ideér.-erre nem feleltem, csak bólintottam.
Behúztam magam mögött az ajtót és vettem egy mély lélegzetet. Elmondhatatlanul ideges voltam, lüktetett mindenem. Megfordult a fejemben, hogy beleiszok a papa egyik erős italába, de azért levenné a fejem. Így fel alá járkáltam a nappaliban, egészen addig, amíg meg nem szólalt a csengő. Szinte futottam az ajtóhoz és igyekeztem nem feltépni.
-Szia Sophie!-mondta, amint meglátott.
-Szia! Gyere be!
Raphael belépett a lakásba.
-Beszélhetünk?-kérdezte.
-Azt hittem nem érsz rá! Miért nem mondtad ezt?
-Mert eleve nem Magnus lakásán lett volna ez az egész. Utolsó pillanatban változtattak helyszínt, nem volt beleszólásom.
-Jó, teljesen mindegy. Gyere, bekísérlek a dolgozószobába. Mindenki rád vár.
-Kérlek, ezt meg kell beszélnünk!
-Tudom, de nem most. Neked be kell menned abba a szobába.
-Sophie,kérlek...
-Raphael.-a két kezem közé fogtam az arcát, hogy figyeljen.-Nem haragszomrád,és ezt holnap ismeg tudjuk beszélni. Neked viszont be kell menned a dolgozóba, mert mindenki rád vár. És hidd el, nem túl türelmesek.
-Most hirtelen nem tudok mit mondani.-felnevettem.
-Gyere.
Bevezettem a dolgozószobába, majd ki is akartam menni.
-A boszorkánymester nem marad?-kérdezte Meliorn.
-Nem akarok zavarni.-a papára néztem.-A nappaliban leszek.
Bólintott. Ez volt a jel, hogy távozhattam. Becsuktam az ajtót, a szobában hagyva az alvilág nagyjait. A nappaliba mentem. Kimentem az erkélyre és egy darabig néztem a várost. Fél óráig álltam az erkélyen, akkor mentem be, amikor már hidegebben fújt a szél. Csináltam magamnak egy teát és kerestem egy könyvet a papa polcain, amibe beletemetkeztem. Közbe írt apa is, hogy vége van-e a tanácskozásnak. A rövid és frappáns válaszomra (nem) csak annyit reagált, hogy holnap Intézeti túra lesz, szóval úgy készüljünk, mert értünk jön. Remek. Ha a papa nem jön ki, akkor holnap hullafáradtan megyünk az Intézetbe. Bár a könyvre figyeltem, közbe nézegettem az órát. Már bőven elmúlt éjfél, mikor kinyílt az a bizonyos ajtó. Luke intett nekem és el is ment. Meliorn viszont hosszú ideig nézett rám az ajtó előtt állva.
-Minden rendben?-kérdeztem.
-Milyen könnyen hazudtok. Ő is és te is.-mosolygott.
-Parancsolsz?
-Minden rendben?-jött ki a papa, akit Raphael követett.
-Nem, csak beszélgetünk.-Meliorn a papára nézett.-A helyedben a körmükre néznék néha. További kellemes estét!
Vigyorogva távozott a lakásból nekem pedig kedven támadt utánamenni és szétrúgni a seggét. A papa miután megemésztette a hallottakat hol rám, hol pedig Raphaelre nézett. Viszont a tekintete megállapodott rajta és Raphael tekintetéből láttam, hogy szinte kinyírta volna a nézésével.
-Magnus...-kezdte Raphael, de a papa félbeszakította.
-Ugye nem értél hozzá a lányomhoz?
-Papa...-kezdtem, de felém se nézett.
-Ugye nem?
-Magnus, kérlek engedd, hogy megmagyarázzam!
-És te?-fordult felém.-3 napja vagy itt és ráugrasz az első emberre, aki bekopogtat a lakásba?
-Igazából...-kezdte Raphael.
-Te fogd be! Azóta ismerlek, hogy vámpír lettél és mindig segítettem neked! Erre az első adandó alkalommal rámászol a lányomra? Azt hittem bízhatok benned, Raphael.... Várjál! Te tudsz arról hogy Sophie a lányom?-oppá, ez csak most esett le neki.
-A tied és Alecé.-bólintott.-De nem mondtam el senkinek. Senki nem tudja rajtam kívül.
-Először: Ez maradjon is így! Másodszor: Emlékszem az Isabellelel törtékre. Nem akarlak a lányom közelében látni. Ha egyszer is megtudom, hogy beszéltetek úgy, hogy más nincs ott, szólok Alecnek. És nekem elhiheted, ő nem lesz ilyen könnyelmű, mint én. Világos?
-Rendben.-bólogatott.
-Papa...-kezdtem.
-Ez neked is szól Sophie!-nézett rám.-Alec elmondta, hogy megbízik benned Raphaelt illetően. De ezekszerint hazudtál neki. Tartasd magad távol tőle, vagy szólok az apádnak!... Mármint a másik apádnak. Érted!-haboztam.-Érted Sophie?
-Igen.-adtam meg magam.
-Raphael, szerintem jobb, ha most elmész.
-Rendben. Tényleg sajnálom Magnus!-Raphael rám pillantott.-Viszlát Sophie!
Ez volt az utolsó mondata. Ezután kiment a lakásból. Ketten maradtunk.
-Papa, ne haragudj, hogy nem szóltam! Rólam és Raphaelről. De esküszöm neked, hogy csak párszor találkoztunk.
-Rendben. Hiszek neked. De komolyan mondtam, amit mondtam. Nem találkozhatsz vele! Isabelle...
-Tudom mi történt vele, apa elmondta. De ígérem, nem találkozom vele. Apáról beszélve, azt mondta, hogy holnap Intézet túra lesz és reggel idejön értünk.
-Jó, inkább felhívom. Te menj fel. Majd holnap reggel szólok.
-Oké. Jó éjt!
-Neked is!
Adtunk egymásnak egy gyors puszit én pedig felmentem a szobámba. A szokásos fürdőszobai kecmec után pisziben igyekeztem lefeküdni, mikor kopogtattak a már elhúzott függönyű erkélyajtómon. Elhúztam a függönyt. Raphael volt odakint. Reméltem egyébként, hogy hidegen hagyja a papa intelme és néha legalább meglátogat. Kinyitottam az erkély ajtaját.
-Meg akarsz halni?-kérdeztem.
-Nem. Sophie, tudom, hogy rossz belátni, de Magnusnak igaza van. Rossz hatással vagyok rád.-na ennyit az esti találkákról. Úgy koppantam a padlón, hogy öröm lett volna nézni.
-Micsoda?-értetlenkedtem.-Én azt hittem...
-Nézd. Nem akarok packázni a szüleiddel. Pláne nem Aleckel. Bár Magnusszal se szívesen. Neked is és nekem is az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többet.
-Ugye ezt te sem gondolod komolyan?
-De. Komolyan gondolom, bármennyire is nem értek vele egyet. A titkodat nem mondom el továbbra sem senkinek, ahogy megígértem.
-Raphael...
-Isten veled Sophie!
Ezután elillant, mintha ott sem lett volna.
-Akkor cseszd meg!-mondtam a semmibe, majd becsuktam az erkély ajtaját.

8. - Te és én

A történtek elmesélése után papa is megértette, hogy engem többször az Intézetbe nem fog vinni. Ebben az esetben ráadásul apa véleménye se érdekli majd. Mindenesetre ő maga küldött aludni. Fél 12 fele hallottam, hogy becsukódik nála az ajtó. Éjfélkor kopogtattak az erkélyajtón. Raphael.
-Nem hittem volna, hogy megjelensz.-nyitottam ki az ajtót.
-Látni akartalak.
Kimentem mellé, és behajtottam az ajtót. Kint beszélgettük el az egész estét az erkélyen a várost nézve.
-Kibírsz egy estét?-kérdezte, mikor már ment volna.
-Mert?
-Van egy vámpír dolgom, amit el kell intéznem.
-Na jó. De utána itt leszel.
-Mert, ha nem?-somolygott.
-Utánad megyek.
Reggel már apa is ott volt a papa mellett, amikor leértem. Tanulva a tegnapiból, nem pizsiben, hanem már felöltözve érkeztem.
-Reggelt apák!-köszöntem.
-Örülök, hogy ennyire jó kedved van.-mondta apa.-Akkor indulhatunk is.
-Jó szórakozást.-mondtam.
-Mármint te mész vele. Nem én.-mondta papa.
-Hogy mi?
-Hallottad. Hozz egy kabátot és mehettek is.
Halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy apa mégis hova akar vinni ilyenkor. Visszamentem a kabátomért és reménykedtem, hogy a tornacipőm megfelel. Kiléptünk a lakásból, majd az utcára. 

-Hova megyünk pontosan?-kérdeztem.

-Nyugi, csak turistáskodunk.

-Mi?

-Szeretnék veled egy kis időt eltölteni. Tudod, hogy jobban megismerhessük egymást. Mármint oké, hogy te ismersz, de én téged nem. Nem tudom mennyi ideig lesztek itt, de az utolsó pillanatban nem szeretnék bocsánatot kérni, hogy nem ismertelek meg jobban. Szóval? Eltöltesz velem egy napot?

-El.-bólintottam mosolyogva.

Ha valaki azt mondja, hogy New Yorkban fogok futkorászni az apámmal, mint egy normális ember, azt mondom hazudik. Mégis elmondhatatlanul jó érzés volt. Hirtelen nem voltam haldokló boszorkánymester, ő pedig nem volt árnyvadász. Apa voltunk és lánya. És elmondhatatlanul boldog voltam. Délután a komppal mentünk ki a Szabadság - szoborhoz, ami eszméletlen lassan haladt.

-Ez a hajó az én időmben gyorsabb.-fintorogtam kicsit.

-Ezt megjegyzem a jövőre nézve.-mosolygott.-Mi volt Raphaellel?

-Mi?-lepődtem meg.

-Mi volt Raphaellel?

-Már elmondtam mi történt. Betoppant és mivel a papa használhatatlan volt, ezért segítettem neki. Cserébe megköszönte azzal, hogy hozott virágot.

-Egy eszméletlen nagy csokor vörös rózsát?-húzta fel a szemöldökét.

-Miért furcsa ez?-kérdeztem.

-Nem furcsa. Magnus aggódik.

-Miért?

-Raphael kihasználta a húgomat.

-Micsoda?-kerekedett el a szemem.

-Isabelle jin fennel volt fertőzve. Ez úgymond függővé tette. Raphel pedig segített neki.

-Ezt nem értem teljesen.

-A jin fen, hogy te is megértsd, vámpírméregből készül. Mivel Isabelle nem jutott hozzá, ezért keresett egy másik megoldást. Raphael pedig az élvezet miatt megharapta.

-Ezt nehezen hiszem el. Raphael nem tűnt olyannak.

-Mióta ismered? 3 napja? Ne akard védeni.

-Nem erről van szó.... Izzy a nagynéném, és sajnálom, hogy ő erről nem tudhat. Közel állok hozzá, mivel pasikkal vagyok körülvéve. Raphael pedig..... A papa mindig arra tanított és te is, hogy segítsünk mindenkinek, ha tudunk. Amikor bejött a lakásba megsajnáltam. Nagyon rosszul nézett ki. A papa elájult, amikor rázúdítottam az igazságot, és tudom, hogy nem kellett volna a betegségem miatt, de meggyógyítottam. 

-Nem akarlak eltiltani Raphaeltől, se senkitől. Ismerj meg új embereket. Csak arra kérlek, hogy vigyázz. Nem lehetek ott mindig. Sőt! Kevesebb alkalommal leszek melletted, mint Magnus. De ő sem járhat mindig a nyomodban. 

-Óvatos leszek, megígérem!-bólintottam, mire mosolygott.-Raphael és Jim hogy boldogulnak az Intézetben?

-Tudom, hogy Raphael a fiam és jókat kéne mondanom róla, de egyszerűen megőrjít az a páros.-mondta, mire felnevettem.-Jól harcolnak, viszont hamar elterelődik a figyelmük, pláne, ha meglátnak egy lányt. És neked mondom, hogy van válogatni az ő korosztályukból. A legutóbb elég sok lány érezett, a bátyádék pedig csak meresztik rájuk a szemüket.

-Ők ilyenek.-nyugtattam meg.-Hiába árnyvadászok, ők is csak fiúk. Ha meglátnak egy lányt, akkor nem az eszük után mennek. Hidd el, hogy koncentrálni fognak, ha veszélybe kerülnek.

-Bejössz holnap?

-Hova?

-Az Intézetbe.

-Nem akarok. Papa nem mondta mi történt? Konkrétan a nagynéném mentett meg. Azok az árnyvadászok...

-Idióták?

-Igen. Nem akarom, hogy még egyszer sarokba szorítsanak.

-Nyugi, én is ott leszek.

-Nem tudom...-haboztam.

-Sophie, ne add itt az ártatlant. Raphael elmondta, hogy megtanítottalak harcolni. A fiúkkal mégsem álltál ki. Miért?

-Ugye csak szórakozol? Az Intézetben voltunk, és elég idiótán nézett volna ki, ha egy boszorkánymester rátámad az árnyvadászokra. Nem érdekelte volna őket, hogy szórakoztak velem. Inkább meghúztam magam.

-És hagytad, hogy Isabelle megvédjen?

-Ő az én időmben is eszméletlen menő. 

-Tudom, nem beszélhetsz erről, de....Vannak gyerekei? Mármint férje és családja?

-Azt hiszed egyedül van?-nevettem fel, mert tényleg szórakoztatott, hogy apa ilyeneket feltételez a nagynénémről.

-Nem azt, hogy egyedül van. Hanem, hogy nem Simonnal van.

-El kell, hogy keserítselek.

-Sophie...

-Együtt vannak. Házasok és nagyon boldogok. Gyerekeik is vannak, akik kisebbek, mint mi, de árnyvadászok és olyan bátrak, mint az anyukájuk. Simontól nem tudom mit örököltek, de a nagynénémtől nagyon sokat. 

-Oké, most egy kicsit jobban érzem magam.-mosolygott.-Gyere! Megállt a komp.

Kiszálltunk a szigeten és miután kinézegelődtük magunkat, felmentünk a kilátóba és lejöttünk egy padon ültünk, ahol az óceán és a város panorámáján kívül nem láttunk semmit. Kihalt volt és békés.

-Téged ilyenkor nem keres senki?

-Nem mondanám. A mai nap mondtam, hogy nem leszek bent. Nem vagyok kulcsfontosságú ember, hogy nélkülem ne tudjanak odabent létezni.

-A nagynéném sejt valamit?

-Miről?

-Raphaelről és Jimről. Hogy igazából kik.

-Hát.... Erről még beszélnünk kell. De látom, hogy sejt valamit. Beszélek a többiekkel és ha mindenki úgy dönt, akkor beavatjuk. Őt is és Simont is.

-Utána pedig menekülünk nehogy seggbe rúgjon minket?

-Nagyjából.-összenéztünk, majd mindketten felnevettünk.

Már sötétedett, amikor visszaértünk a lakásba. A papa éppen nagyban készülődött.

-Hova mész?-kérdeztem.

-Ohh, már meg is jöttetek?-állt meg hirtelen és ránk nézett.-Amúgy merre jártatok?

-Turistáskodtunk.-mondta apa.-De komolyan, hova mész?

-Én sehova. Ők jönnek ide.

-Kik?

-Nagyjából fél órája hívtak, hogy nálam lesz az Alvilágiak Tanácsa.

-Micsoda?-kérdeztem.

-Az alvilágiak, vagyis a tündérek, boszorkánymesterek, vámpírok és vérfarkasok vezetői tanácsot alapítottak és időnként egy előre megbeszélt helyen tanácskoznak.-magyarázta apa.

-És most nálunk lesz a találkozó?-néztem körbe.

-Igen, úgyhogy kérlek öltözz át.-kiáltotta valahonnan a papa.

-Ugye nem hagysz itt vele?-néztem apára.-Teljesen meghibbant.

Mielőtt válaszolhatott volna csipogott a telefonja. Kikapta a zsebéből, megnézte, majd egy elfojtott káromkodás után rám nézett.

-Ne haragudj, de mennem kell.-adott egy puszit a fejemre.-Szia Magnus!-kiáltotta a lakásba, majd elment.

-Elment?-jött ki a papa, miután becsukódott az ajtó.

-Igen.-bólintottam.-Kik jönnek hozzánk? Csak, hogy tisztába legyek.

-Oké. Hát itt leszek én, a vérfarkasoktól Luke, a tündérektől Meliorn, a vámpíroktól pedig Raphael. De őt nyilván ismered, mivel megmentetted az életét.

-Ezt most folyamatosan fel fogod nekem hozni?

-Rendben, sajnálom. De nem akarlak elveszíteni idő előtt Sophie! Csak most ismertelek meg. Szeretném, ha vigyáznál magadra.

-Nyugi, vigyázok! Csak nem akarok tündérekkel és vérfarkasokkal egy szobában tartózkodni. 

-Neked nem kell itt lenned. Csak segíts előkészülni és felőlem egész este kuksolhatsz a szobádban.

-Jó, segítek.

7. - Intézet

Reggel hulla fáradtan értem le a nappaliba. Papa már készen. Nem tudom mióta lehetett fent.
-Még nem vagy kész?-nézett rám.
-Jó reggelt, neked is!
-Ne legyél szarkasztikus. Készülj, indulunk!
-Mégis hova?
-Az Intézetbe. Jössz velem!
-Megy a halál! Tegnap se vittél el, akkor ma miért tennéd?
-A tegnapival azt értem el, hogy szétszedted a cuccaim és majdnem megkérték a kezed!
-Papa.. ezt már megbeszéltük. Segítettem neki, ő pedig megköszönte.
-Hülyének nézel? Egy csokor vörös rózsával? Ki visz köszönetképpen egy csokor vörös rózsát a másiknak?
-Te is azt adtad apának az első Valentin-napra, nem?-vetettem neki a kérdést, mire teljesen megdermedt.
-Te ezt honnan tudod?
-A gyereked vagyok, nem emlékszel? Minden születésnapi, karácsonyi, Valentin-napi ajándékról tudok. Minden évfordulós meglepetésről. Még arról is, amiről te eddig nem. Szóval ne engem vonj kérdőre a rózsacsokorral kapcsolatban.
Kellett neki egy pár másodperc, amíg újra észhez tért.
-Na jó. Nem az én dolgom, amíg hozzád nem ér.-Hát, erről lekéstél apus, na mindegy.-Mindenesetre Alexander szólt, hogy te is kellesz. Így ha tetszik, ha nem, jössz velem.
Miután rájöttem, hogy felesleges vitába szállnom vele,mert ha törik, ha szakad, ő visz magával, visszaballagtam a szobámba, majd kerestem magamnak ruhát. Megcsináltam a hajam, rendbe szedtem a kinézetem, majd visszamentem az előszobába.
-Mehetünk.-álltam készen.
Papa bólintott, majd nemes egyszerűséggel varázsolt egy portált a nappali közepébe.
-Na, nem! Ezt nem!  Nem, soha!-hátráltam.
-Sophie, ez csak egy portál.
-Igen. Portál az időben!-ripakodtam rá.
-Ne beszélj már marhaságokat!
-Felejtsd el! Én még egyszer át nem megyek egy ilyenen, hacsak tudom, hogy nem az én időmbe vezet.
-El fogunk késni.-nézett az órájára.
-Engem aztán nem érdekel! Engem idióta árnyvadászok nem fognak ugráltatni! Miattam mehetsz a mutáns portáloddal, de én gyalog megyek.
Azzal kimentem az ajtón, és elindultam gyalog. A járdára érve hallottam meg papát.
-Te meghülyültél? Kiszakad a tüdőm.-lihegett a bejárati ajtóban.
-Azért ide ne ájulj nekem.-álltam meg.
-Sose futottam még lány után.-jött le a lépcsőn.
 -Dehogynem. Most utánam.-kacsintottam, mire elmosolyodott.
Az Intézet elé érve, pontosabban a kapu elé érve kezdett rossz érzésem támadni. Mármint olyannak, hogy nekem most nem kéne belépnem az ajtón. Viszont megfordulni és elszaladni elég gáz lett volna. Majd akkor futok, ha nem tetszik a felállott helyzet. Ami az őrség elkerülése után be is következett.
-Nem megyünk haza?-kérdeztem suttogva.
-Rosszul vagy?-nézett rám.
-Nem, de majd leszek. Ráz a hideg ettől a helytől.
-Gyors lesz, ígérem! Nem leszünk itt sokáig.
-Nagyon remélem.
Papa otthagyott egy asztalnál, ahol rajtam kívül Clary tartózkodott még, aki szerencsére örült a társaságomnak. Ő persze folyamatosan pötyögött valamit.
-Hallottam, hogy volt nálad látogató.-fejezte be egy pillanatra, majd felém fordult.
-Ezen miért lepődik meg mindenki?-tettem fel a költői kérdést.
-Nyugi, Sophie. Nem kérdés, hogy más is segített volna.-mosolygott.-Kérdezhetek valamit?
-Már előre félek. De kérdezz. Aztán meglátjuk.
-Jó anya vagyok?
-Ööö...-töprengtem egy darabig.-Nem akarom megzavarni az időt. Nekem apáim vannak, de szerintem igen. Jim nem lett elrontva, rendes gyerek. Jó munkát végeztetek. Jó anya vagy, Clary. Én legalábbis nagyon bírlak.
-Oké, köszi! Csak tudod, most Jace sokkal könnyebben megtalálja vele a közös hangot, mint én. Nyitnék felé, beszélgetnék vele, de fogalmam sincs hogyan kéne.
-Nyugi. Annyit elárulok, hogy Jace mindig is jobban megtalálta vele a közös hangot, azért, mert ő edzett vele, ha nem a tesómmal nyaggatták egymást. Attól, hogy fasziból van, még neki is kell a lelki megerősítés. Abban pedig Jace annyira nem jó, ilyenkor szokott hozzád menni. Tudja, hogy te tudsz neki tanácsot adni. Beszélgess vele valamikor. Ne menekülj, mert akkor csak ő fogja rosszul érezni magát, amiért neheztelsz rá.
-De nem neheztelek rá.
-Tudom. De ő így érzi, ha nem beszélsz vele. Jim magától nem fog idejönni, hacsak a tesóm nem nyaggatja, bár kétlem, hogy Raphaelnek is lenne ennyi esze. Ülj le vele. Nyugodtan rángasd ki a komfortjából. Értékelni fogja.
-Köszönöm a segítséged!-hálálkodott.
-Szólj nyugodtan, ha kell valami. Velük nőttem fel, ismerem őket, mint a tenyeremet.
-Akkor olyanok vagytok, mint Alec, Jace és Isabelle?
-Mondhatni. Ő amúgy, merre van?
-Dolga van. De azt mondta, hogy hamarosan visszaér.
-Már meg is jöttem.-libbent be.
A nagynéném konkrétan suhant végig a termen. Hiába tanította, sose tanultam meg úgy magassarkúban járni, ahogyan ő csinálta. Ezért pedig irigykedtem. Ha vége ennek a múltbeli kalandnak, esküszöm, nekiállok rendesen magassarkúban járni.
-Szia!-üdvözölte Clary.
-Új barátnőd van?-nézett rám.
-Olyasmi. Sophie, Magnus .....
-Tanítványa. Heló!-fejeztem be Clary mondatát.
-Szió! Tanítvány?-kérdezte Isabelle.
-Igen. Egy kicsit fejleszteni akarom magam, szóval most Magnus tanít egy ideig.
-Az jó. Tanulhatsz tőle egyet, s mást.
Clary mellettem simán nyugtázta az ügyet egy hatalmas sóhajtással, ugyanis Isabelle néni nem tudhat semmit arról, hogy ki is vagyok én, vagy akár a tesóm, vagy Jim. Claryn láttam, hogy épp kérdezne valamit, amikor hirtelen nem  őt láttam, hanem a plafont. Valaki hátradöntötte a székem, de úgy, hogy a térdemet beütöttem az asztalba. Megszólalni nem volt időm. Ismeretlen árnyvadász barmok néztek le rám.
-Mennyiért vállalsz egy estét, cica?-kérdezte a középső gyökér.
-Parancsolsz?-kérdeztem.
A srác röhögni kezdett, amikor az általam jól ismert kígyófejes pálca megjelent a kettőnk feje között. Isabelle néni karkötője. Bár az arcát nem láttam.
-Addig engedd vissza a széket a lánnyal együtt, amíg szépen kérem.
-Különben mi lesz?-a srác provokálta.
A pálca folyamatosan feljebb emelkedett, közelebb az arcához. Annyira izgultam a végkifejlet miatt, hogy szerintem a szívem a torkomban dobogott.
-Engedd. Le. A. Széket.-Isabelle hangja lassú volt, kimért, s kicseszettül kemény.-Nem mondom még egyszer.
A srácok arcán láttam, hogy rendesen be vannak ijedve. Lassan engedték vissza a széket. Kicsit se volt furcsa nem a plafont nézni. Hátranéztem egy pillanatra, de a csávókák felszívódtak.
-Köszönöm!-fordultam oda a nagynénémhez, aki csak mosolygott.
-Sophie!-papa hangja hallatszódott, majd meg is jelent.-Végeztem. Mehetünk?
-Hogyne!-álltam fel.-Miattam portállal is, csak tűnjünk el innen.
-Mi történt?-kérdezte.
-Majd elmondom. Csak menjünk már!
-Hát, akkor indulás.
Újra megnyitott egy portált, majd megfogta a kezem és együtt léptünk be. Isteni érzés volt újra a lakásban lenni.

6. - Éjfél

Reggel, apa is betorpant. Papa pedig előszeretettel újságolta, hogy a kislányát meglátogatta valaki. Apa szerencsére józanabbul fogta fel a dolgokat, miután elmagyaráztam neki a dolgokat. 11 órakor elmentem "aludni", majd hamarosan hallottam, hogy papa szobájának ajtaja is csukódik. Átöltöztem, és reménykedtem abban, hogy a papa nem védi varázslattal a lakást, különben nagy baj van. 5 perc múlva éjfél, így a cipőmet fogva, mezítláb osontam ki. Még akkor sem vettem fel, amikor kiléptem a lakásból. Leértem a földszintre, kiléptem a bejárati ajtón.

-Késtél.-mondta Raphael, aki a lépcső alján várt.

-Nem akartam, hogy Magnus felébredjen.-ültem le a lépcsőre, hogy felvegyem a cipőm.

-Mennyire volt dühös?

-Nem annyira.-felálltam.-Mehetünk. Akármerre is akarsz menni.

-Gyere.-nyújtotta kezét, amit el is fogadtam.

Így indultunk el, szerte, keresztül kasul a városban. Nem vámpír tempóban, hanem rendesen, sétálva. A város kezdett feléledni.

-Elárulod mit szeretnél tudni?-néztem rá.

-Mindent.-állt meg és nézett a szemembe.-Ki vagy?

-Sophie.

-Tudod, hogy nem így gondoltam.

-Figyelj, az én sztorim ennél bonyolultabb. 

-Mennyire?

-Nagyon.

-Miért honnan jöttél? Ausztrália? London? Madagaszkár?

-Nem. Innen. New York-ból. Csak...

-Csak?

-Csak.... 20 évvel előbbről.

-Micsoda?

-Mondom. A jövőből jöttem.

-Martinit ittál Magnusnál, mielőtt eljöttél?-vigyorgott, de nem sokáig, amíg észrevette, hogy én nem nevetek.-Ugye ezt nem mondod komolyan?

-Kamaszkori idiótaság. Démont akartunk idézni a tesómmal meg a parabataijával, erre itt kötöttünk ki.

-Miért pont démont?

-Mert angyalt nem lehet?

-És mit keresel Magnusnál?

-Ő az apám. Pontosabban az egyik.
-Tehát...akkor Alec Lightwood a másik?
-Igen. Ezekszerint örökbe fogadtak.
-Igen....És most jön az a pillanat, hogy elsétálsz.
Még mindig az utcán álltunk, egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve. Csak nézett rám, mosolygott, majd közelebb húzott magához.
-Ezért pokolra fogok kerülni.-suttogta.
Ez volt az utolsó mondata, mielőtt megcsókolt. Igen, megcsókolt. Az idő hideg volt, akárcsak a keze, ahogy az arcomhoz ért. De az ajka nem. Volt egy olyan érzésem, hogy ezért a csókért, nem csak ő kerül pokolra, hanem én is. Viszont nem bántam ebben a pillanatban semmit, csak élveztem.
-Látlak még?-kérdezte.
Lassan 3 óra volt. A bejárati ajtó előtt álltunk, ott, ahol találkoztunk. Már tettünk egy nagy kerülőt a városban, mire újra visszaértünk a kiinduló pontra.
-Nem tudom.-mosolyogtam.-De holnap nem szökök ki. Így is rizikós.
-Akkor nem tudom.
-Vaagy...Jöhetnél te is.
-Mi? Hol? Az ablakon, mint Casanova?
-Akár.-vontam meg a vállam.-Persze, csak ha akarsz látni.
Adtam neki egy búcsúcsókot, majd bementem. Síri csendben halkan, és imádkoztam, hogy a papa nem ébredt fel közben.

5. - Újra itt

Másnap papa már felöltözve indult volna a dolgára.
-Hova mész?-kérdeztem.
-Dolgom van.
-Oké, akkor megyek veled.-álltam fel.
-Szó sem lehet róla!-hárított.-Te szépen itt maradsz.
-És mégis mikor jössz vissza?
-Még nem tudom.
-Mit csináljak itt?
-Igyekezz a lakásban maradni és nem eltörni semmit.-kacsintott, majd elment.
Kössz, a semmit, apa! Nem tudtam magammal többet kezdeni, mint amit gondoltam. A fetrengést elég hamar meguntam, így elkezdtem apa cuccai között matatni. Mondjuk itt sem jártam sokkal jobban, mert nagyjából az összes dolgát ismertem, ami a kezeim elé került. Láttam már őket egy párszor, pláne, hogy ezek mellett nőttem fel. De sokkal másabb érzés volt.
Telefon csörgés szakított ki a nosztalgiázásból. Kisétáltam a nappaliba és felvettem a telefont.
-Haló!-szóltam bele.
-Sophie! Én vagyok.-apa volt.
-Szia!
-Magnus ott van?
-Nincs. Reggel elment.
-Azóta nem jött vissza? Nem is beszéltél vele?
-Nem. Nem is hívott.
-Mindjárt sötét. -kinéztem az ablakon.-Lécci hívj vissza, ha hazaérne!
-Oké, mindenképp.
-Helyes. Szia!
-Szia!
Letettem a telefont. Kinézve az ablakon már lassan be is sötétedett. Papa még mindig sehol. Viszont a környező házakban már kezdtek felkapcsolódni a villanyok, ahogy teljesen besötétedett a város. Kopogás zökkentett ki. Biztos papa érkezett meg. Kinyitottam az ajtót. Viszont nem az állt a túloldalán, akire számítottam. Raphael volt. De nem úgy nézett ki, mint tegnap.
-Jobbal nézel ki, mint tegnap.-mosolyogtam.
-Örülök, hogy így gondolod.-mosolygott ő is.-Jó munkát végeztél. Köszönöm!
-Semmiség! Magnus még nincs itt.
-Igazából hozzád jöttem.-toporgott.
-Hozzám?-lepődtem meg.
-Igen. Reméltem, hogy még nem mentél el.
Kérdő tekintetemet nézve nem mondott semmit, csak egy hatalmas vörös rózsacsokrot tartott elém.
-Köszönöm mégegyszer, Sophie! Megmentetted az életem!
-Raphael...én...Én nem fogadhatom el.
-Dehogynem! Komolyan! Ragaszkodom hozzá!
-Köszönöm szépen!-vettem el tőle a csokrot. Valószínűleg vörösödhettem, mint egy rák.
-Ne haragudj, hogy csak most tudtam hozni, de a nap egy eléggé kényes dolog a számomra.
-Semmi sem történt.-mosolyogtam, mint a vadalma.
-MI A FRÁSZ KARIKÁJA FOLYIK ITT?-papa hangja törte meg a meghitt pillanatot.-Mit csináltok ti itt?
-Semmit.-mondtam, mire papa közelebb jött, Raphael pedig egyre hátrébb ment.
-Sophie, befelé!-nézett rám.-Te pedig menj el!-nézett Raphaelre.
-Már itt sem vagyok, nyugalom!-hátrált Raphael, majd elment.
Bementem a lakásba, papa pedig szó szerint bevágta az ajtót maga mögött.
-Mi volt ez?
-Mi lett volna? Megköszönte, hogy segítettem neki tegnap. Ennyi.
-És el is vett volna feleségül, ha én nem jelenek meg.
-Ne beszélj már baromságokat!
-Akkor is úgy érzem.
-Mindegy. Ezt a csokrot én vízbe teszem, te pedig hívd fel apát, mert már keresett.
Azzal otthagytam, hogy keressek egy vázát. Találtam is egyet, és a szobámba lévő kisasztalra tettem a vázát a csokorral. Eléggé jól nézett ki. Azért eléggé sajnálom, hogy papa így reagált. Kopogtak az erkélyajtón. Elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.
-Reméltem, hogy jó ajtón kopogtatok.
-Nem ordították le a fejed az előbb?-kérdeztem.
-Szeretek kockáztatni.
-Rossz ajtón kopogtatsz.
-Ki vagy te, Sophie?
-Ez...bonyolult.-ráztam a fejem.
-Érted jövök holnap este.
-Mi?
-Szökj ki a lakásból. A ház előtt megvárlak. Holnap éjfélkor.
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet...
-Bízz bennem! Holnap.
Eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. A hideg levegő fújta az arcom. Én pedig elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan jutok ki éjfélkor az utcára.

4. - Van ilyen?

Papa nemsokára felébredt.

-Minden oké?-léptem oda hozzá.

-Elájultam?-kérdezte.

-Igen.-bólintottam.

-Lemaradtam valamiről?

-Raphael itt járt.

-Raphael Santiago?-kérdezett vissza, miközben felült.

-Nem tudom hogy hívják.-vontam meg a vállam.-Téged keresett. Tiszta vágás volt az arca.

-Mit csináltál vele?

-Rendbe hoztam. Azt hittem, így kell.

-Rendbe hoztad?-állt fel hirtelen.-Mármint úgy?

-Bocsi, de muszáj volt. Nem lett semmi bajom, neki pedig segítségre volt szüksége.

-Oké, erre még később visszatérünk.

A beszélgetésünket és azt, hogy még jobban lecsesszen a telefonja csörgése szakította félbe. Félrevonult beszélgetni. Nagyjából 2 perc alatt végzett. Nem lehetett valami fontos hívás.

-Alexander keresett. Már úton vannak ide.

A franc esne bele! Azt hittem nem fontos a hívás. De esküszöm, hogy kisebb szívrohamom volt ettől. Egy tény, hogy a szüleim sosem rendezték le a telefonhívásaikat egymás között 2 perc alatt. Egyszer sem. Még akkor sem, amikor haragban voltak egymással. Minimum 5 percig beszélgettek akkor is. De egyszer sem 2 percig. 

-Oké.-bólintottam.

-Ennyi?-kérdezte.

-Mit vársz, mit csináljak?

-Szedd össze a gondolataidat, hogy mit akartok nekünk elmondani.

Bölcs dolog. Nemhiába ő nevelt fel, félig. Még mindig a nappali közepén álltam, amikor a bátyám és Jim megérkezett az apánkkal, Jaceszel és Claryvel karöltve. Direkt mondom így őket. Amikor az apám ám nézett merő döbbenetet véltem felfedezni a szemében. Ahogy a papa nézett Raphaelre, az se nézett ki másképp. Izgalmas kis beszélgetés lesz.

-Martinit?-kérdezte papa.

-Igen.-mondták egyszerre.

Pompás. Leültem a kanapé szélére, viszont Jim betolt középre.

-Miért én ülök középen?-néztem rá.

-Mert én szeretek kivül ülni.-azzal lehuppant a bal oldalamra.

-Izzy nénit hol hagytátok?-suttogtam.

-Nem volt bent az Intézetben.-mondta a bátyám, majd ő is helyet foglalt a másik oldalamon.

Szendvicsnek éreztem magam a két fiú között. Miután a felnőttek megitták a Martinit és jól összesusmogtak leültek velünk szembe. 

-Melyikőtök volt a hunyó?-kérdezte Jace.

-Hunyó?-nézett rá Clary.

-Tudod. Akinek az ötlete volt az egész, ami miatt itt kötöttetek ki.

-Az enyém.-mondta Raphael.-De belátom, hogy hiba volt.

-Nem tudom, hogy milyen szülő vagyok a ti időtökbe, de most elmondom, hogy a húgod életét kockáztattad.-mondta papa, aki még mindig egy poharat szorongatott.

-Ezt, hogy érted?-nézett rá apa.

Igen, mindhárman papának hívjuk Magnust és apának Alecet. Raphaellel találtuk ki még kicsiként, hogy tudjuk kitől kell kuncsorogni, ha olyan kedve van.

-Sophie hajában nem direkt vannak ősz hajszálak. A boszorkánymestereknél is van egy amolyan velünk született betegség, ami ellen nem nagyon lehet tenni semmit. A haja azért ilyen, mert használta az erejét. És minél többet használja, annál őszebb lesz.

-Akkor..?-nézett rá Clary.

-Igen.-bólintott papa.

-Az oké, hogy ti testvérek vagytok, de te hogy kerülsz a képbe?-mutatott Jimre Jace.

-Parabataiok vagyunk. Vagy együtt, vagy sehogy.-vont vállat Jim.

-Mindenesetre a démonidézés egy eléggé felelőtlen dolog. De nem jöttem rá, hogy nyitottál portált a múltba.-nézett rám papa.

-Mondom, hogy nem tudom. Véletlen volt.-mondtam.

-Mondtam már, hogy véletlenül nem nyitogatunk portálokat. Pláne nem a múltba.

-Vissza tudod küldeni őket?-nézett rá apa ismét.

Na nehogy már el akarjon küldeni minket!

-Alexander, sosem találkoztam még más időből érkező emberekkel. Pláne nem a saját gyerekeinkkel. Beletelik egy kis időbe, míg az időutazás szakértőjévé válok.

Hatalmas megkönnyebbülés volt hallani ezt, óriási nagy kő esett le a szívemről.

-Akkor mit kezdünk velük?-kérdezte Jace.

-Jimet és Raphaelt visszavisszük az Intézetbe.-mondta Clary.

-Szó sem lehet róla!-mondta egyszerre apa és Jace.

-Dehogynem! Be kell látnotok, hogy kevesen vagyunk. Ha nem is külditek ki őket terepre, bent hasznukat lehetne venni.

-És Sophie?-kérdezte apa.

-Sophie itt marad velem.-mondta papa.

-Veled?

-Persze. Boszorkánymesterrel nem sétálhatsz be az Intézetbe. Itt lesz velem és segít amiben tud.

-Akkor indulás.-állt fel Jace, majd a fiúk is és Clary.

-Menjetek csak. Majd csatlakozom.-mondta apa, majd rám nézett.-Beszélhetnénk négyszemközt?

Csak bólintani mertem. A négyfős csapat elindult ki a lakásból, mi pedig kimentük az erkélyre. Eléggé hideg volt a levegő és összerezzentem, amint megcsapott.

-Fázol? Hozzak egy kabátot?-kérdezte, mire megráztam a fejem. Becsukta az erkély ajtaját, hogy tényleg csak négyszemközt tudjunk beszélni.-Szóval a lányom vagy?

-Igen.

-Nézd eléggé furcsa nekem ez az egész.

-Tudom és ne haragudj, hogy csak így letámadtunk titeket ezzel.

-Nem tudom mit veszel ki belőle, de nem haragszom. Örülök, hogy találkoztunk. Komolyan.-mosolygott, amin én is elmosolyodtam.- Csak meg szerettem volna ígértetni veled valamit.

-Mit?

-Az, hogy te itt vagy, én meg az Intézetben még nem jelenti azt, hogy nem jövök ide. Nem szeretném, ha bajba keverednél. 

-Oké.-bólintottam.

-Még valami. Izzy nem tudhat az egészről. Ha esetleg összefutnál vele, légyszíves ne említsd neki.

-Rendben.

-Okés. Na gyere ide, adj egy ölelést!

Kitárta a karját és pedig nem hittem el amit hallok. Szó nélkül a nyakába ugrottam. Apa olyan sokat van távol, hogy amikor hazaér és megölel egy külön pillanat csak kettőnknek. Elmondhatatlanul hiányzott, hogy megöleljem. Van az ölelésében valami, ami megnyugtat. Ami elfeledteti velem a világ összes gondját. Amikor biztonságban érzem magam. Félreértés ne essék, imádom a szüleimet. Oda meg vissza vagyok értük. És felettébb örülök, hogy nem küldött el egyikük sem, amiért hozzájuk fordultunk segítségért.

3 - Az ájult, a segítségre szoruló és a harmadik

Nem tudtam megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Mit mondjak neki? Megszólaljak-e egyáltalán?  Ahogy odaért hozzám, úgy éreztem mentem elbőgöm magam és a nyakába ugrok. De nem tettem. Visszatartottam. Majd később, hiszen lesz még rá alkalom.
-Minden rendben?
Nem ismert meg. Nem mertem válaszolni, csak bólintottam. Az utcai lámpa fénye megvilágította nem csak őt, hanem a hajamat is. Ahogy rám nézett fájdalmat és sajnálatot egyszerre véltem felfedezni a szemében.
-Gyere!-azzal átkarolt a vállamnál és elindultunk.
Egyenesen a lakásába vitt. Abba a lakásba, ahol a mai napig nagyon sok időt töltöttünk. Persze ez a lakás, kicsit se hasonlított a mostanira. Papa próbálta gyerekbarátibbá tenni az egészet. Körbenézve eléggé szép munkát végzett, abból amiből ki kellett indulnia. Ott álltam a nappali közepén, mint egy darab fa, miközben néztem, hogy az apám nemes egyszerűséggel és pár legyintéssel rendet varázsol. Mindig, amikor néztem, olyan akartam lenni, mint ő. Olyan erős, akaratos, segítőkész, mindentudó.
-Ne szégyenlősködj! Ülj le nyugodtan.-mutatott a kanapéra.-Érezd otthon magad.
Nem akartam mondani, hogy ebben a lakásban nőttem fel, mert tutira kiűzné belőlem az ördögöt. Vagy a démont. Óvatosan a kanapéhoz sétáltam, majd helyet foglaltam. Totálisan feszengtem. Papa leült velem szembe és csak nézett rám. Hosszú, hangtalan percek után szólalt meg legközelebb.
-Magnus vagyok. Magnus Bane. Benned kit tisztelhetek?-a hangja ugyanolyan volt, mint amit megszoktam. Megnyugtató.
-Sophie.-ennyit tudtam kinyögni, amitől biztosan teljesen idiótának néz.
-És a vezetékneved? Talán segíthetnék megtalálni azt, akihez tartozol.
-A vezetéknevemet inkább nem akarod hallani.
-Miért vagy ilyen titokzatos?-nézett a szemembe.
-Nézd, tudom, hogy kihez tartozom. Nem kell segítened a megtalálásában. Megtaláltam én magam. Viszont félek, hogy ha megmondanám ki vagyok, fejvesztve menekülnél ki a lakásból. Vagy engem küldenél ki.
-Ki vele. Aztán majd meglátjuk.-kezdett feszengeni.
Kihúztam a pulcsim alá rejtett nyakláncot. Ő adta nekem, amikor 6 éves lettem és már nem esett ki a nyakamból semmi. A bátyám előtte kapta meg az első szeráfpengéjét, 8 évesen, én pedig határtalanul dühös voltam, mert nekem nem lehetett olyanom. Gyerekkor. Papa ezután vette ki, a jelenleg nyakában lógó köves nyakláncot és adta nekem. Azóta is úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Mondta, hogy neki nagyon fontos, ezért azóta nekem is fontos. Amint meglátta elkerekedett szemekkel nézett s a saját nyakához kapott. Amikor tapasztalta, hogy az övé megvan leengedte az ölébe a kezét.
-A lányod vagyok.-ennyit bírtam kinyögni.
Ezután legalább 10 percig ültünk teljes csendben. Nem menekült ki fejvesztve, nem kezdett el ordibálni. Nem csinált semmit. Csak ült és hol rám, hol az ablakon kifelé, hol maga elé bámult.
-Hogy érted azt, hogy a lányom vagy?
-Nem vér szerinti, hanem örökbefogadott. A tied és Alecé.-direkt nem apát mondtam, hogy ne fusson ki.
-És mi a teljes neved? A Sophie pedig nem válasz.
-Sophia Maryse Lightwood-Bane.-sóhajtottam.
Újabb 5 perc néma csend.
-De mégis mit keresel itt?
-Épp ezért jöttem el hozzád. Megnyitottam egy portált véletlenül és a múltba kerültünk.-a hajába túrt.
-Egyrészt nem nyitogatunk portálokat véletlenül. Másrészt, hogy érted a többes számot?
-A bátyám, Raphael és az unokatesónk Jim.
-Az unokatestvéretek?
-Olyasmi.-vontam meg a vállam.-Jim Jace és Clary fia.-még mindig nem futott el.
-Van egy bátyád?
-Örökbefogadott bátyám. De igen, a bátyám.
-Oké, és ő...
-Árnyvadász.-talán most akar elfutni, de csak felállt és csak elkezdett sétálgatni.
-Oké. Ezt meg kell emésztenem. Van két örökbefogadott gyerekünk?-újra rám nézett.
-Nézd.-álltam fel.-Nem akarok még nagyobb galibát okozni,  mint a mostani. Segíts, hogy valahogy visszajuthassunk és a mi időnkben elküldhetsz szobafogságra, vagy mit tudom én.
-Ennél nem tudsz nagyobb galibát okozni. Ez elég nagy galiba. Hol vannak a többiek?
-Az Intézetbe mentek.
-Töltenem kell egy Martinit.-azzal a kisasztalhoz indult, ahol az italait tartja és kotyvasztani kezdett valamit.-Kérsz?
-Nem, köszönöm.
Miután végzett visszajött és leült a kanapéra. A poharat letette az asztalra. Minél tovább néztem, észrevettem hogy egyre inkább fehéredik.
-Minden rendben?-ültem le mellé.
-Ne haragudj! Ez egy kicsit sok nekem.-nézett rám,majd rám zuhant.
Egy pillanatig azt hittem, hogy meghalt, de a szuszogásából arra következtettem, hogy elájult. Remek. Amint elkezdtem volna azon agyalni mit kezdjek vele csengetni kezdtek. Nem akartam kinyítani, de mi van akkor, ha megjöttek a többiek. Így hát leszedtem az apámat, majd a kanapéra fektettem és elmentem ajtót nyitni. Bár ne tettem volna. A túloldalon egy rohadt ismerős férfi állt, viszont teljesen vágások borították az arcát. A vámpírfoga kilátszott, szinte alig állt a lábán. 2 percen belül ő volt a második, aki rám dőlt.
-Magnus itt van?-kérdezte.
-Itt, de nincs használható állapotban. Gyere, majd én segítek.-mosolyogtam rá biztatóan.
Ezt az áldozatot muszáj volt meghoznom. Lefektettem a másik kanapéra és kezelésbe vettem az arcát. Egyrészt, ennyibe nem halok bele. Másrészt pedig nem várhattam arra,amíg apám felébred.
-Mi történt vele?-nézett a békésen szunyókáló apámra.
-Elájult. Azt hiszem. De nyugi, nem lesz baja.
-Mondtál neki valamit?-nézett rám.
-Igen, de majd megbeszéljük a dolgokat.
-Miért nem találkoztunk mi még?-fürkészte az arcom.
-Mert új vagyok. Nemrég érkeztem.-muszáj volt hazudnom.
-Raphael vagyok.-nyújtotta a kezét.
Abbahagytam az arca gyógyítását, amíg kezet fogtam vele.
-Sophie! Nagyon örvendek!-mosolyogtam. Ezután folytattam, amit elkezdtem.
-Köszönöm!-szólalt meg hirtelen.
-Mit? Hogy rendbeszedem az arcod?
-Hogy nem kérdezel semmit.
-Nem az én gondom. Nem hiszem, hogy tudnék vele mit kezdeni. Nem vagyok kiváncsi. Aki akar valamit, úgyis megosztja velem.
-Értékelem.
-Kész is vagy.-tettem le a kezem.
Raphael arca olyan volt, mint új korában és így sokkal jobban nézett ki. Mosolygott, majd felállt. Én hátráltam, hogy elférjen. Közelebb lépett hozzám és megfogta az arcomba lógó tincset.
-Ez eddig nem ősz volt.
-Hosszú történet.-vontam meg a vállam.
-Mennyire?
-A lényeg, hogy minél többet használom a mágiám, annál jobban őszül a hajam és meg fogok halni.
-Sajnálom, nem tudtam.-mentegetőzött.
-Nyugalom! Szívesen segítettem. Ennyibe nem halok bele. Ne aggódj.
-Mennem kell. Lassan felkel a nap.-nézett ki a városra.-Találkozunk még?
-Biztosan.-mosolyogtam.
Elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt.
-Vigyázz magadra, Sophie!-azzal kilépett az ajtón.
Én pedig ottmaradtam a lakásban, a nappali közepén kővé dermedve. Van ilyen.