7. - Intézet

Reggel hulla fáradtan értem le a nappaliba. Papa már készen. Nem tudom mióta lehetett fent.
-Még nem vagy kész?-nézett rám.
-Jó reggelt, neked is!
-Ne legyél szarkasztikus. Készülj, indulunk!
-Mégis hova?
-Az Intézetbe. Jössz velem!
-Megy a halál! Tegnap se vittél el, akkor ma miért tennéd?
-A tegnapival azt értem el, hogy szétszedted a cuccaim és majdnem megkérték a kezed!
-Papa.. ezt már megbeszéltük. Segítettem neki, ő pedig megköszönte.
-Hülyének nézel? Egy csokor vörös rózsával? Ki visz köszönetképpen egy csokor vörös rózsát a másiknak?
-Te is azt adtad apának az első Valentin-napra, nem?-vetettem neki a kérdést, mire teljesen megdermedt.
-Te ezt honnan tudod?
-A gyereked vagyok, nem emlékszel? Minden születésnapi, karácsonyi, Valentin-napi ajándékról tudok. Minden évfordulós meglepetésről. Még arról is, amiről te eddig nem. Szóval ne engem vonj kérdőre a rózsacsokorral kapcsolatban.
Kellett neki egy pár másodperc, amíg újra észhez tért.
-Na jó. Nem az én dolgom, amíg hozzád nem ér.-Hát, erről lekéstél apus, na mindegy.-Mindenesetre Alexander szólt, hogy te is kellesz. Így ha tetszik, ha nem, jössz velem.
Miután rájöttem, hogy felesleges vitába szállnom vele,mert ha törik, ha szakad, ő visz magával, visszaballagtam a szobámba, majd kerestem magamnak ruhát. Megcsináltam a hajam, rendbe szedtem a kinézetem, majd visszamentem az előszobába.
-Mehetünk.-álltam készen.
Papa bólintott, majd nemes egyszerűséggel varázsolt egy portált a nappali közepébe.
-Na, nem! Ezt nem!  Nem, soha!-hátráltam.
-Sophie, ez csak egy portál.
-Igen. Portál az időben!-ripakodtam rá.
-Ne beszélj már marhaságokat!
-Felejtsd el! Én még egyszer át nem megyek egy ilyenen, hacsak tudom, hogy nem az én időmbe vezet.
-El fogunk késni.-nézett az órájára.
-Engem aztán nem érdekel! Engem idióta árnyvadászok nem fognak ugráltatni! Miattam mehetsz a mutáns portáloddal, de én gyalog megyek.
Azzal kimentem az ajtón, és elindultam gyalog. A járdára érve hallottam meg papát.
-Te meghülyültél? Kiszakad a tüdőm.-lihegett a bejárati ajtóban.
-Azért ide ne ájulj nekem.-álltam meg.
-Sose futottam még lány után.-jött le a lépcsőn.
 -Dehogynem. Most utánam.-kacsintottam, mire elmosolyodott.
Az Intézet elé érve, pontosabban a kapu elé érve kezdett rossz érzésem támadni. Mármint olyannak, hogy nekem most nem kéne belépnem az ajtón. Viszont megfordulni és elszaladni elég gáz lett volna. Majd akkor futok, ha nem tetszik a felállott helyzet. Ami az őrség elkerülése után be is következett.
-Nem megyünk haza?-kérdeztem suttogva.
-Rosszul vagy?-nézett rám.
-Nem, de majd leszek. Ráz a hideg ettől a helytől.
-Gyors lesz, ígérem! Nem leszünk itt sokáig.
-Nagyon remélem.
Papa otthagyott egy asztalnál, ahol rajtam kívül Clary tartózkodott még, aki szerencsére örült a társaságomnak. Ő persze folyamatosan pötyögött valamit.
-Hallottam, hogy volt nálad látogató.-fejezte be egy pillanatra, majd felém fordult.
-Ezen miért lepődik meg mindenki?-tettem fel a költői kérdést.
-Nyugi, Sophie. Nem kérdés, hogy más is segített volna.-mosolygott.-Kérdezhetek valamit?
-Már előre félek. De kérdezz. Aztán meglátjuk.
-Jó anya vagyok?
-Ööö...-töprengtem egy darabig.-Nem akarom megzavarni az időt. Nekem apáim vannak, de szerintem igen. Jim nem lett elrontva, rendes gyerek. Jó munkát végeztetek. Jó anya vagy, Clary. Én legalábbis nagyon bírlak.
-Oké, köszi! Csak tudod, most Jace sokkal könnyebben megtalálja vele a közös hangot, mint én. Nyitnék felé, beszélgetnék vele, de fogalmam sincs hogyan kéne.
-Nyugi. Annyit elárulok, hogy Jace mindig is jobban megtalálta vele a közös hangot, azért, mert ő edzett vele, ha nem a tesómmal nyaggatták egymást. Attól, hogy fasziból van, még neki is kell a lelki megerősítés. Abban pedig Jace annyira nem jó, ilyenkor szokott hozzád menni. Tudja, hogy te tudsz neki tanácsot adni. Beszélgess vele valamikor. Ne menekülj, mert akkor csak ő fogja rosszul érezni magát, amiért neheztelsz rá.
-De nem neheztelek rá.
-Tudom. De ő így érzi, ha nem beszélsz vele. Jim magától nem fog idejönni, hacsak a tesóm nem nyaggatja, bár kétlem, hogy Raphaelnek is lenne ennyi esze. Ülj le vele. Nyugodtan rángasd ki a komfortjából. Értékelni fogja.
-Köszönöm a segítséged!-hálálkodott.
-Szólj nyugodtan, ha kell valami. Velük nőttem fel, ismerem őket, mint a tenyeremet.
-Akkor olyanok vagytok, mint Alec, Jace és Isabelle?
-Mondhatni. Ő amúgy, merre van?
-Dolga van. De azt mondta, hogy hamarosan visszaér.
-Már meg is jöttem.-libbent be.
A nagynéném konkrétan suhant végig a termen. Hiába tanította, sose tanultam meg úgy magassarkúban járni, ahogyan ő csinálta. Ezért pedig irigykedtem. Ha vége ennek a múltbeli kalandnak, esküszöm, nekiállok rendesen magassarkúban járni.
-Szia!-üdvözölte Clary.
-Új barátnőd van?-nézett rám.
-Olyasmi. Sophie, Magnus .....
-Tanítványa. Heló!-fejeztem be Clary mondatát.
-Szió! Tanítvány?-kérdezte Isabelle.
-Igen. Egy kicsit fejleszteni akarom magam, szóval most Magnus tanít egy ideig.
-Az jó. Tanulhatsz tőle egyet, s mást.
Clary mellettem simán nyugtázta az ügyet egy hatalmas sóhajtással, ugyanis Isabelle néni nem tudhat semmit arról, hogy ki is vagyok én, vagy akár a tesóm, vagy Jim. Claryn láttam, hogy épp kérdezne valamit, amikor hirtelen nem  őt láttam, hanem a plafont. Valaki hátradöntötte a székem, de úgy, hogy a térdemet beütöttem az asztalba. Megszólalni nem volt időm. Ismeretlen árnyvadász barmok néztek le rám.
-Mennyiért vállalsz egy estét, cica?-kérdezte a középső gyökér.
-Parancsolsz?-kérdeztem.
A srác röhögni kezdett, amikor az általam jól ismert kígyófejes pálca megjelent a kettőnk feje között. Isabelle néni karkötője. Bár az arcát nem láttam.
-Addig engedd vissza a széket a lánnyal együtt, amíg szépen kérem.
-Különben mi lesz?-a srác provokálta.
A pálca folyamatosan feljebb emelkedett, közelebb az arcához. Annyira izgultam a végkifejlet miatt, hogy szerintem a szívem a torkomban dobogott.
-Engedd. Le. A. Széket.-Isabelle hangja lassú volt, kimért, s kicseszettül kemény.-Nem mondom még egyszer.
A srácok arcán láttam, hogy rendesen be vannak ijedve. Lassan engedték vissza a széket. Kicsit se volt furcsa nem a plafont nézni. Hátranéztem egy pillanatra, de a csávókák felszívódtak.
-Köszönöm!-fordultam oda a nagynénémhez, aki csak mosolygott.
-Sophie!-papa hangja hallatszódott, majd meg is jelent.-Végeztem. Mehetünk?
-Hogyne!-álltam fel.-Miattam portállal is, csak tűnjünk el innen.
-Mi történt?-kérdezte.
-Majd elmondom. Csak menjünk már!
-Hát, akkor indulás.
Újra megnyitott egy portált, majd megfogta a kezem és együtt léptünk be. Isteni érzés volt újra a lakásban lenni.

6. - Éjfél

Reggel, apa is betorpant. Papa pedig előszeretettel újságolta, hogy a kislányát meglátogatta valaki. Apa szerencsére józanabbul fogta fel a dolgokat, miután elmagyaráztam neki a dolgokat. 11 órakor elmentem "aludni", majd hamarosan hallottam, hogy papa szobájának ajtaja is csukódik. Átöltöztem, és reménykedtem abban, hogy a papa nem védi varázslattal a lakást, különben nagy baj van. 5 perc múlva éjfél, így a cipőmet fogva, mezítláb osontam ki. Még akkor sem vettem fel, amikor kiléptem a lakásból. Leértem a földszintre, kiléptem a bejárati ajtón.

-Késtél.-mondta Raphael, aki a lépcső alján várt.

-Nem akartam, hogy Magnus felébredjen.-ültem le a lépcsőre, hogy felvegyem a cipőm.

-Mennyire volt dühös?

-Nem annyira.-felálltam.-Mehetünk. Akármerre is akarsz menni.

-Gyere.-nyújtotta kezét, amit el is fogadtam.

Így indultunk el, szerte, keresztül kasul a városban. Nem vámpír tempóban, hanem rendesen, sétálva. A város kezdett feléledni.

-Elárulod mit szeretnél tudni?-néztem rá.

-Mindent.-állt meg és nézett a szemembe.-Ki vagy?

-Sophie.

-Tudod, hogy nem így gondoltam.

-Figyelj, az én sztorim ennél bonyolultabb. 

-Mennyire?

-Nagyon.

-Miért honnan jöttél? Ausztrália? London? Madagaszkár?

-Nem. Innen. New York-ból. Csak...

-Csak?

-Csak.... 20 évvel előbbről.

-Micsoda?

-Mondom. A jövőből jöttem.

-Martinit ittál Magnusnál, mielőtt eljöttél?-vigyorgott, de nem sokáig, amíg észrevette, hogy én nem nevetek.-Ugye ezt nem mondod komolyan?

-Kamaszkori idiótaság. Démont akartunk idézni a tesómmal meg a parabataijával, erre itt kötöttünk ki.

-Miért pont démont?

-Mert angyalt nem lehet?

-És mit keresel Magnusnál?

-Ő az apám. Pontosabban az egyik.
-Tehát...akkor Alec Lightwood a másik?
-Igen. Ezekszerint örökbe fogadtak.
-Igen....És most jön az a pillanat, hogy elsétálsz.
Még mindig az utcán álltunk, egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve. Csak nézett rám, mosolygott, majd közelebb húzott magához.
-Ezért pokolra fogok kerülni.-suttogta.
Ez volt az utolsó mondata, mielőtt megcsókolt. Igen, megcsókolt. Az idő hideg volt, akárcsak a keze, ahogy az arcomhoz ért. De az ajka nem. Volt egy olyan érzésem, hogy ezért a csókért, nem csak ő kerül pokolra, hanem én is. Viszont nem bántam ebben a pillanatban semmit, csak élveztem.
-Látlak még?-kérdezte.
Lassan 3 óra volt. A bejárati ajtó előtt álltunk, ott, ahol találkoztunk. Már tettünk egy nagy kerülőt a városban, mire újra visszaértünk a kiinduló pontra.
-Nem tudom.-mosolyogtam.-De holnap nem szökök ki. Így is rizikós.
-Akkor nem tudom.
-Vaagy...Jöhetnél te is.
-Mi? Hol? Az ablakon, mint Casanova?
-Akár.-vontam meg a vállam.-Persze, csak ha akarsz látni.
Adtam neki egy búcsúcsókot, majd bementem. Síri csendben halkan, és imádkoztam, hogy a papa nem ébredt fel közben.

5. - Újra itt

Másnap papa már felöltözve indult volna a dolgára.
-Hova mész?-kérdeztem.
-Dolgom van.
-Oké, akkor megyek veled.-álltam fel.
-Szó sem lehet róla!-hárított.-Te szépen itt maradsz.
-És mégis mikor jössz vissza?
-Még nem tudom.
-Mit csináljak itt?
-Igyekezz a lakásban maradni és nem eltörni semmit.-kacsintott, majd elment.
Kössz, a semmit, apa! Nem tudtam magammal többet kezdeni, mint amit gondoltam. A fetrengést elég hamar meguntam, így elkezdtem apa cuccai között matatni. Mondjuk itt sem jártam sokkal jobban, mert nagyjából az összes dolgát ismertem, ami a kezeim elé került. Láttam már őket egy párszor, pláne, hogy ezek mellett nőttem fel. De sokkal másabb érzés volt.
Telefon csörgés szakított ki a nosztalgiázásból. Kisétáltam a nappaliba és felvettem a telefont.
-Haló!-szóltam bele.
-Sophie! Én vagyok.-apa volt.
-Szia!
-Magnus ott van?
-Nincs. Reggel elment.
-Azóta nem jött vissza? Nem is beszéltél vele?
-Nem. Nem is hívott.
-Mindjárt sötét. -kinéztem az ablakon.-Lécci hívj vissza, ha hazaérne!
-Oké, mindenképp.
-Helyes. Szia!
-Szia!
Letettem a telefont. Kinézve az ablakon már lassan be is sötétedett. Papa még mindig sehol. Viszont a környező házakban már kezdtek felkapcsolódni a villanyok, ahogy teljesen besötétedett a város. Kopogás zökkentett ki. Biztos papa érkezett meg. Kinyitottam az ajtót. Viszont nem az állt a túloldalán, akire számítottam. Raphael volt. De nem úgy nézett ki, mint tegnap.
-Jobbal nézel ki, mint tegnap.-mosolyogtam.
-Örülök, hogy így gondolod.-mosolygott ő is.-Jó munkát végeztél. Köszönöm!
-Semmiség! Magnus még nincs itt.
-Igazából hozzád jöttem.-toporgott.
-Hozzám?-lepődtem meg.
-Igen. Reméltem, hogy még nem mentél el.
Kérdő tekintetemet nézve nem mondott semmit, csak egy hatalmas vörös rózsacsokrot tartott elém.
-Köszönöm mégegyszer, Sophie! Megmentetted az életem!
-Raphael...én...Én nem fogadhatom el.
-Dehogynem! Komolyan! Ragaszkodom hozzá!
-Köszönöm szépen!-vettem el tőle a csokrot. Valószínűleg vörösödhettem, mint egy rák.
-Ne haragudj, hogy csak most tudtam hozni, de a nap egy eléggé kényes dolog a számomra.
-Semmi sem történt.-mosolyogtam, mint a vadalma.
-MI A FRÁSZ KARIKÁJA FOLYIK ITT?-papa hangja törte meg a meghitt pillanatot.-Mit csináltok ti itt?
-Semmit.-mondtam, mire papa közelebb jött, Raphael pedig egyre hátrébb ment.
-Sophie, befelé!-nézett rám.-Te pedig menj el!-nézett Raphaelre.
-Már itt sem vagyok, nyugalom!-hátrált Raphael, majd elment.
Bementem a lakásba, papa pedig szó szerint bevágta az ajtót maga mögött.
-Mi volt ez?
-Mi lett volna? Megköszönte, hogy segítettem neki tegnap. Ennyi.
-És el is vett volna feleségül, ha én nem jelenek meg.
-Ne beszélj már baromságokat!
-Akkor is úgy érzem.
-Mindegy. Ezt a csokrot én vízbe teszem, te pedig hívd fel apát, mert már keresett.
Azzal otthagytam, hogy keressek egy vázát. Találtam is egyet, és a szobámba lévő kisasztalra tettem a vázát a csokorral. Eléggé jól nézett ki. Azért eléggé sajnálom, hogy papa így reagált. Kopogtak az erkélyajtón. Elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.
-Reméltem, hogy jó ajtón kopogtatok.
-Nem ordították le a fejed az előbb?-kérdeztem.
-Szeretek kockáztatni.
-Rossz ajtón kopogtatsz.
-Ki vagy te, Sophie?
-Ez...bonyolult.-ráztam a fejem.
-Érted jövök holnap este.
-Mi?
-Szökj ki a lakásból. A ház előtt megvárlak. Holnap éjfélkor.
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet...
-Bízz bennem! Holnap.
Eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. A hideg levegő fújta az arcom. Én pedig elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan jutok ki éjfélkor az utcára.